A fohászkodó Üdvözítö (János 7. fejezet)

Jézus földi szolgálata győzelmesen haladt előre. Fellépésének harmadik évében tanítványai is kezdték érteni győzelmeinek titkát, ezért fordultak hozzá a kéréssel: „Taníts minket imádkozni, amiképpen János is tanította az ő tanítványait!” (Lk 11:1)

Minden földi győzelem titka az Istennel való szoros kapcsolatban áll. Isten erejével lehet csak embereket valóságosan megsegíteni. A Fohászkodó Üdvözítővel Csontváry nem csak életművének kulcsművét hozta létre, de a bibliai képzőművészet egyik leghatalmasabb alkotását, melyet Leonardo Utolsó vacsorája, Michelangelo sixtusi freskói, Dávid-, Mózes-szobrai, „Brugge-i Madonná”-ja, Rembrandt páratlan bibliai olajfestményei mellé helyezhetünk.

A kép bal felső sarkában Mózes látható a Tízparancsolat két kőtáblájával. Az égszínkéktől Mózesen át lefelé haladva, átlósan érkezünk Jézus alakjához. A jelzés egyértelmű: Jézus azért jött, hogy „a törvényt igazán jelentse meg” (Ésa 42:1–4). Isten törvénye a szeretet. Jézus azért jött, hogy bizonyítsa: az önzés, a bűn világában is lehet szeretet által élni, mi több, egyedül ez az élet vezet boldogsághoz, békességhez, megelégedettséghez. Jézus egész küldetése a Tízparancsolat betöltésének valóságát fejezte ki.

Ha szemünkkel tovább haladunk a bal felső saroktól elkezdődő átló vonalán, Jézus körül riasztó kietlenséget látunk, jobb oldalon lent pedig egyenesen Tőle méltatlankodva menekülő embertömeget. Látszólag nem közelítenek Jézushoz, sőt, úgy tetszik, mintha gondolkodás nélküli visszautasításban lenne része. (Németh Lajossal, Csontváry nagyszerű monográfusával ebben nem tudunk egyetérteni: ez a tömeg nem lehet a tanítványok ábrázolása!) A tömegnek nem a szeretet kell. Nem is a gondolkodás. A testi vágyak kielégítése mindenáron, a kényelmes élet, az elvtelenség. A tömeg mindig ateista. Különösen a modern világ által létrehozott tömegek, hiszen őket a fogyasztás, a kényelmes élet bálványaihoz akarják terelni. „El Jézustól!” – mintha ez lenne a jelszavuk. Csontváry 1903-as festménye mindmáig érvényesen jeleníti meg az utóbbi száz év tömegeit.

(Csontváry Kosztka Tivadar: Fohászkodó Üdvözítő,

1903, olaj, vászon, 100x82 cm, Pécs, Csontváry Múzeum)

De van egy másik tömeg is: a jobb felső sarok felé húzódó, templomba járó emberek együttese. A Kálvária előtt elhaladva a kivilágított templomba igyekeznek. Látszólag tehát keresztények, „gyakorolják vallásukat”, ugyanakkor érdekes, hogy – Csontváry jelzése szerint – ők ugyanúgy távolodófélben vannak 
Jézustól. A puszta vallásgyakorlással még nem költözik Jézus a szívbe. A vallás és a hit szembeállítása a XIX–XX. század eszmetörténetének egyik – ha nem a legfontosabb – fejezete. Kierkegaard-tól Nietzschéig, Tolsztojtól Dosztojevszkijen át József Attiláig. Bizonyos, hogy a vallás külső megjelenése a hitnek, de a hit nélküli vallás a legveszélyesebb. Az ateizmusnál is veszélyesebb, félreérthető, félrevezető volta miatt.

Jézus körül barna kopárság, elhagyatottság, egyedüllét. Jézus kezei a mennyet is, a földi lakókat is keresik, kérlelik. De kinek is kell Jézus?

Csak sokára találjuk meg azokat, akiknek valóban közük van hozzá. Két gyászruhába öltözött tanúbizonyság a Jelenések könyve 11. fejezetéből, amint egy sír kőlapjára borulnak, mögöttük cédrusfa emelkedik. Sudáran, ahogy több Csontváry-festményen hasonlóképpen. Magát a Bibliát (az Ó- és az Újszövetséget) szimbolizálja a Zakariás könyve 4. fejezetét idéző Jelenések könyve 11. fejezetében szereplő „két gyászruhába öltözött tanúbizonyság”, más jelképpel a „két olajfa”. Aki a Biblia szerinti hitet követi, nem pusztán egy valláshoz, hanem magához az élő Jézushoz jut el, aki életét adta és adja ma is az emberért. Áldozat, pap, főpap Ő egy személyben.

József Attila - A számokróL

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok -
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.

"Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig."

Jer.sir. 3:26

 

  „Odafordul a gyámoltalanok
   imádsága felé,
   és azoknak imádságát 
    meg nem utálja.”
                                                                (Zsolt.102:18)

Egy rövid gondolat az irgalomról...

  

„A legnagyobb ajándék, amit felajánlhatunk valakinek,

 a megbocsátásunk, mivel ennek kettős ereje van: 

 felszabadítja a másikat és minket is szabaddá tesz.”

József Attila: Csoszogi, az öreg suszter

    
Csoszogi, az öreg suszter ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a kemény hegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegény ember, egy címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozó suszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába. A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni, s lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellett ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodni a rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter.

   Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták, és megkérdezték tőle, hogy és mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok.” Persze, ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak olyan alkalmakkor érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből körös-körül kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki a talpalni-sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy „tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan fölemelte a fejét, kissé oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó péklegényre, és bosszúsan, de önérzetesen, tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban, még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját, és a hibák tanulmányozásába mélyedt.

   Csoszogihoz, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc, piszkos-szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelék színű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne ha a varrás mellett már megint feslik a szövete. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel, szára vége pedig ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.

   – Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen-e, vagy nagyon félénk. Csoszogi, az öreg suszter csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét.

   – Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni.

   – A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta,
hogy egy foltot kell rátenni, és akkor tart még.

   – Hol a cipő?

   – A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján.

   Csoszogi, az öreg suszter hallgatott, és működött tovább. A gyerek meg némán csak állt. Csoszogi unta meg hamarább.

   – Talán a lábadhoz varrjam a foltot!?

   – Nem, nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek. Azzal úgy, állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymás után a cipőt. Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza.

   – Ezen a cipőn nincs mit javítani.

   – Tessék?

   – Ezen a cipőn nem lehet segíteni!

   – De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta.

   – Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.



   A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt:
   – De így nem lehet benne járni!

   – Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet.

   A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta:
   – De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt.

   Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett.
   – Úgy, amikor moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják!

   A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett.
   – Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani!

   Csoszogi hallgatagon tett-vett, dolgozott. Közben félszemével oda-odapislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyegyerekre.

   Aztán mégiscsak megszólalt, mintha csak társalogni akarna.

   – Te vagy annak a Vanicseknénak a fia?

   – Én.

   Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni.

   – Neked van öcséd is?

   – Van. Még egy húgom is.

   – Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi?

   A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette meg a gyereket.

   – Hol van az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először, és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt.

Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is – csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott.

   Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra múltán ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet.

   – Nesze, itt van.

   A fiú örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten, rebegte:
   – Köszönöm! – És már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést:
   – Mit kell fizetni?

   Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött:
   – Húsz fillér. – És krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: – Elég olcsó.

   – Tessék, Csoszogi bácsi!

   Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt markában. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját, beleejtette, majd darabonként olvasva, lassan gondolkozva gondosan kiszedett nyolcvan fillért, és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek kinyújtott tenyerébe.

   – Itt van vissza.

   A gyermek számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt:

   – Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni.

   – Nem adtam én.

   – Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza.

   Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyermekre. Egyre feljebb vitte a hangját, míg végül mintha egészen dühbe gurult volna.

   – Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te meg így herdálod el a keresetét! Semmirevaló kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítlak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötven fillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt!?

   A gyerek megriadt, kihátrált és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna.

A világ legtöbbet érő vagyona

               Az egyik este a meséskönyvek felé vetett – ha lehet ilyet mondani - az olvasási étvágyam. Kányádi Sándor A bánatos királylány kútja című versekből, mesékből, tanulságos és jópofa történetekből álló kötetét választottam ki a polcról. Már a könyv borítója jelzi, hogy mindenki számára áldásos lehet ezeken a mindennapi életből merített irományokon elidőzni. „Kicsiknek és nagyoknak” olvashatjuk a címet kiegészítő gondolatok közt.

   A könyvet fellapozva régi olvasmányélményeim egyre élénkebben kezdtek előjönni, mígnem magától is eszembe jutott egy-egy, és tudatosan kezdtem keresni a címek között. Így leltem az alább idézett történetre, amit elolvasva egy film - A legszebb ajándékcímű – jutott eszembe. Gondoltam közzé teszem …  

Kányádi Sándor

A világ legtöbbet érő vagyona

     Bizonyára hallhattátok már ezt a kerek ki történetet, amit én most, kitavaszodván, újra elmesélek. Aki tudja, el ne árulja a csattanóját, mert annak barackot nyomok a fejére, de akkorát, hogy kopasz marad a feje búbja.

     Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ki nagyon nagy gazda hírében állott. A farzsebéből ki tudott volna fizetni egy kisebbecske országot. S volt neki egy szekérderékra való, de kötélrevaló, szám szerint kilenc fia, de a kilenc együttvéve sem ért egy hajítófát, nemhogy egy pipa dohányt. Olyan lusták voltak, hogy még a föld, akin henyéltek, az is röstellte őket.

-          Minek dolgoznánk, elég gazdag az apánk, ha tízennyien lennénk, akkor is urasan megélnénk abból, ami utána ránk marad.

     De az öreg betyárul áthúzta a számításukat. Minden vagyonát, kincsét a munkásaira hagyta, még egy árva garast se hagyott a kilenc lustára. De hagyott kilenc fejszét, kilenc ásót meg kilenc kapát meg egy irdatlan sűrű bozótos domboldalt. Mondván, hogy oda rejtette a világ legtöbbet érő vagyonát. Azzal csöndesen oldalt fordult, jobblétre szenderült.

-          Most aztán mit tegyünk? Hol lehet az a világot érő vagyon, melyik bokor alatt, melyik hajlaton?

     Egy darabig tanakodtak, találgatták, hol kereshetnék. Aztán vették a fejszét, az ásót s a kapát, s elkezdték irtani, kapálni, ásni a domb oldalát. Kilenc kerek esztendeig tartott, míg végre, a tetőre érve, minden talpalatnyi helyet alaposan megműveltek. Nyomukban már hatalmas tengeri- s búzatáblák zöldelltek, sárgultak, mert annyi esze csak volt már a cseppet sem lusta fiúknak, hogy addig is, amíg nyomára akadnak a vagyonnak, meg aztán valamiből élni is kellett, nem hagyták bevetetlenül a földet.

     Így történt, ahogyan mondom, amikor már egy bokor se volt a dombon, s a domboldal búzát, krumplit meg efféléket termett, akkor jöttek rá, hogy mekkora vagyonra leltek, mert nincs nagyobb kincs a termőföldnél s nagyobb vagyon a szorgalomnál.

     Aki nem hinné, s van hozzá mersze, itt a fejsze, az ásó, a kapa rajta! Kipróbálhatja.

Eröt ad a megfáradottnak és az erötlen erejét megsokasítja

"Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is. 

De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, 

futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!"  

(Ésa 40,30–31)

     "Az alpesi sast gyakran leveri a vihar a hegyek szoros, mély útjaiba. A viharfelhők bekerítik a hatalmas hegyi madarat, sötét tömegük elzárja előle a napsütötte magaslatot, ahol fészke van. Fáradozásai, hogy feljusson, kilátástalannak látszanak. Ide-oda csapong, erős szárnyaival verdesi a levegőt, kiáltásával felkelti a hegyek visszhangját. Végül diadalkiáltással szökken fel a magasba, és a felhőket áttörve újra a ragyogó napfényre jut, messze elhagyva a homályt és vihart. így lehetünk körülvéve mi is nehézségekkel, csüggessztő körülményekkel és sötétséggel. Hamisság, szomorúság, igazságtalanság zárhatnak körül bennünket. Olyan felhők takarhatnak el, amelyeket nem tudunk elűzni. Hiába küzdünk a körülmények ellen. A menekülésnek csak egyetlen útja van. A föld felett felhő és pára száll, a felhők felett azonban Isten világossága fénylik. A hit szárnyai segítségével az Ő jelenlétének napfényébe emelkedhetünk."

(Nevelés, Más hasonlatok c. fejezetből)