Az idei tanév első főiskolai gyakorlatát
Tiszavasváriban töltöttük. A reggeli áhítatok tartását elosztottuk egymás
között. A pénteki napot választottam. Még csütörtök este sem akart kirajzolódni
előttem, hogy miről is lenne jó beszélni, beszélgetni.
Előző
nap egy idősek otthonában tartottunk bibliakört, és búcsúzásunkkor többféle
könyvjelzővel is kedveskedtünk a résztvevőknek. Ezek egyikén ez volt olvasható:
„Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel.” (Gal. 6:10) Elgondolkoztatott ez az
ige, de úgy éreztem, hogy szükségem lenne valamire, ami előttem is jobban
kibontaná jelentését, és ami mások számára is megvilágítaná a már ismert
gondolatát a Szentírásnak, a szüntelen másokért élés gyakorlatát. Mivel
szeretek olvasni, s talán az sem titok, hogy a gyermekirodalom is vonz, így a
kollégiumból való indulásomkor Móra Ferenc A cinegekirály című könyve is
bekerült a táskámba. Útközben bele-bele olvastam, felelevenítettem néhány nem
csak gyerekek, de fiatalok, felnőttek számára éppúgy ízes, tanulságos, jó
humorú történetet. Köztük volt az alább idézett is.
Péntek
reggel, ahogyan még mindig azon gondolkoztam, hogy hol van a probléma, hogy nem
találom a szemléltető eszközt az áhítathoz, eszembe jutott Móra története. Ahogy
rágondoltam egy másik – kis átfedést mutató – bibliavers is megjelent előttem.
Ezek mentén indult el a reggeli alkalmunk, alakult ki egy áldott beszélgetés.
Így kaptunk azon a napon „lelki ébresztőt”, felhívást és bátorítást, s indulhattunk
feladatunk, szolgálatunk végzésére.
Segíteni kiváltság!
„Amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a
mi hitünknek cselédeivel.”
(Gal. 6:10)
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti,
és a hol a tolvajok
kiássák és ellopják;
hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben,
ahol sem a rozsda, sem
a moly meg nem emészti,
és ahol a tolvajok ki
nem ássák, sem el nem lopják.
Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti
szívetek is.”
(Máté 6:19-21)
Móra
Ferenc - Tóth Antal körtéi
Az
én gyermekkoromban két gazdag embere volt a mi kis városunknak. Egytestvérek
voltak, a fiatalabbnak Tót Gáspár, az öregebbnek Tót Antal volt a becsületes
neve. De a fiatalabbat csak Fukar Tótnak, az öregebbet csak Sebaj Tótnak
nevezte mindenki. Fukar Tót arról volt híres, hogy még a kanárimadárnak is
szemenkint olvasta ki a kendermagot. Sebaj Tótot meg azért hívták így, mert ha
szegény ember panaszolta neki a baját, azt mind azzal vigasztalta meg:
-
Sebaj, barátom, neked is van, amíg nékem ad az Isten!
Soha
tőle hiába nem kért senki. De még kérni sem kellett tőle, mert ha hírét
hallotta valaki bajának, maga sietett oda a segítséggel:
-
Sebaj, atyámfia, megtámasztlak én addig, amíg a magad lábán meg bírsz állni.
De
két határban nem beszéltek az emberek Sebaj Tótról, csak kalaplevéve.
Egyszer
Fütyű cigány is azzal állít be hozzá, hogy nem kerülközne-e az ő számára valami
viseltes kalap a padláson.
-
Minek az neked, te Fütyű? - mosolyodott el Antal úr. - Hiszen nem tűri a te
bozontod a kalapot.
-
Oka van annak, kérem sépen - hunyorgott Fütyű. - Ségyellem, hogy azs egés város
kösön azs úrnak, csak én nem kösönhetek, mert mán hús estendeje elvesejtettem a
kalapomat.
-
Sebaj, Fütyű - nevetett Antal úr, s a kalaptól a csizmáig úgy kiruházta Fütyűt,
hogy grófnak is elmehetett volna, ha jobb dolga nem akad.
Fukar
Tót Gáspár azonban mindig megcsóválta a kevély fejét, mikor az effajta hírek
fülébe jutottak.
-
Azt mondom én, nagy baj lesz még ebből a sok sebajból.
S
az lett abból csakugyan, hogy Tót Antal úr egyszer hiába nyúlt a ládafiába,
mikor a felvégi szegénysoron kutat akart fúratni az iskola udvarán.
-
Sebaj, no - vigasztalta magát -, van Gáspár öcsémnek annyi pénze, hogy olvasni
se győzi.
Volt
annak annyi, hogy lapáttal mérte aranyát, szakajtóval a bankót. Nem is mondta a
bátyjának, hogy nem ad, inkább azt mondta, ad, de nem adja ingyen.
-
Adok pénzt, bátya, ha nekem adod a bodomi rétet - szegezte testvérére hideg
nézésű szemét.
-
Sebaj, no - csapott a tenyerébe Antal úr, s másnap már furatta a szegények
kútját.
Iskolát,
kórházat építtetett, éheseket etetett, rongyosokat ruházott, s lassankint
minden pénzét elsebajozta a jó szívével.
Föld,
erdő, szőlő, minden a fukar Tót kezére került. Sebaj Tótnak nem maradt egyebe,
csak egy kis háza, meg ennek a végében egy nagy körtefája.
-
Sebaj - mosolygott a jó ember -, megtalálnak engem a szegényeim a körtefám
alatt is.
S
úgy is lett, mert azt még a legínségesebb esztendőben is mindig lehúzta a piros
képű csengettyűkörte. Vándor, gyerek, koldus az alól el nem ment éhesen, s
Antal úr együtt bólogatott a nevető körtékkel:
-
Úgy bizony, ezt a fát a szegényeknek meg a gyerekeknek hagyom, ha engem
betakarítanak az Isten csűribe.
S
végigsimogatta tekintetével az öreg fát, mintha csak azt mondta volna neki:
-
Aztán gondját viseld ám a szegényeimnek, akiket rád hagyok örökségbe!
S
úgy kell lenni, hogy lelke van a fának is, mert az öreg fa nagyon búsan
csörgette meg az ágait, mikor a Nekopogi kovács özvegye állt alája nagy
jajszóval:
-
Nagy bajban vagyok, lelkem. Elvitte a tehénkémet zálogba Gáspár tekintetes úr.
Mi lesz most már belőlem?
-
Sebaj, lelkem - szaladt ki Antal úr száján a szó, de aztán megzavarodva nézett
körül, hogyan is segíthetne ő ezen az isten szegényén, mikor egyebe sincs már
egy körtefánál! S azt is elszánta már a szegényeinek!
-
Sebaj, lelkem! - villant fel újra az öreg úr két szeme. Aztán elballagott az
öccséhez. Az akkor is pénzt olvasgatott, s ahogy a bátyját meglátta, mérgesen
taszította be a fiókot.
-
Magam is szegény vagyok!
-
Sebaj - könyökölt az asztalra Antal úr -, annyi pénzed csak van, hogy a
körtefámat megveheted?
Fukar
Tót Gáspár mohón kapott a szón. Amúgy is régen szúrta a szemét, hogy a bátyja a
város minden szegényét odacsődítette a fája alá.
-
Nem is kell érte pénz - folytatta Antal úr - Visszaadod a Kovácsné tehénkéjét,
s tied a körtefa.
-
Nem bánom, de őszre kivágatom - mondta mogorván az öcs.
-
Sebaj - szaladtak mosolyba Antal úr arcán a ráncok -, de van egy kikötésem. Ha
előbb találnék meghalni, mint a fám, temessetek el velem a síromba egy kosárka
körtét. Legalább annyit szeretnék megmenteni a vagyonomból.
-
Hóbortos volt világéletében - nézett Gáspár úr a bátyja után.
Az
pedig olyan vígan kocogott haza a körtefájához, ahogy más ember a családjához
szokott.
Odaült
alája, végigcirógatta a törzsét, súgott-búgott neki. S úgy kell lenni, hogy
lelke van a fának, mert annak minden levele csörgött-zörgött egész éjszaka,
pedig a szél se fújta.
Mit
beszélgetett az öreg fa meg az öreg ember, ki tudná azt? Csak az biztos, hogy
Sebaj Tót Antal föl nem ébredt többet, ahogy azon az éjszakán elaludt a fája
alatt.
De
kedves, szelíd arcán mosoly gyanánt futott végig a napsugár, mikor odatették
ravatalára a kosárka körtét. S mintha a körték piros arca is mosolygott volna:
-
Ne félj, megtartjuk, amit fogadtunk!
S
bizony megtartották. Gáspár úr hiába vágatta ki másnap az öreg körtefát, a
bátyja emlékét nem vághatta ki vele az emberek szívéből.
Az
eltemetett körték kikeltek, megeredtek, s a temetőben ma is Antal úrnak van a
legszebb síremléke. A behorpadt sír felett kicsiny körtefaerdő zúgatja
lombjait; mikor a gyümölcsével szomját oltja a vándor, vagy a futkározó gyerek,
vagy az égi madár, olyankor mindig vidáman suhan át a szellő a fák koronáján. [...]
